18. rész: OMG! Ez hihetetlen!!!

Már vissza akartam fordulni, de Dave odafutott hozzám és elkapta a karom. Nem akartam ránézni, de magához húzott és felemelte a fejem. 

-Dave nekem ez nem megy.  Én nem szeretnék vele találkozni. Mondtam félve, mert tudtam, hogy úgyis oda kell mennem hozzá.

-Figyelj! Én csak jót akarok nektek és nem szeretném, hogy bárki is utáljon téged. Egy próbát megér és ha megint bunkóskodni kezd veled akkor leállítom. Jó? Nézett mélyen a szemembe.

-Rendben. Sóhajtottam egy nagyot. Odasétáltunk ahhoz a bizonyos lányhoz. Ő is elég kellemetlenül érezte magát, csak úgy, mint én. Dave pedig előre ment valahova, mi meg ott álltunk és némán bámultunk magunk elé. Muszáj volt valamit mondanom, mert a csend kezdett kínos lenni. 

-Tudom, hogy ezt te sem szeretnéd, de nem értem, hogy miért haragszol rám. Ezt szeretném megérteni. Fordultam felé. 

-Te ezt nem értheted! Én már általános iskola óta egy iskolába járok vele. Azóta tetszik és ez az érzés fokozódni kezdett a gimnáziumban. De aztán jöttél te és mindent tönkretettél. Nem értem, hogy mi van benned, ami bennem nincs?! Nem tudom felfogni! Sírta el magát. Nagyon megsajnáltam és megértettem az érzéseit. De az én érzéseimen viszont nem tudtam változtatni.Odamentem hozzá és megöleltem.
-Ne sírj! Simogattam a haját. Ő pedig a helyett, hogy ellökött volna magától, átölelt és a vállamon zokogott. Szerintem itt volt az a pont amikor nem ellenségekként "tekintettünk" egymásra. Így állhattunk egy darabig, mert Dave törte meg a némaságunkat.
-Jöttök? Kérdezte kíváncsian.
-Igen. Engedett el és törölte le a könnyeit Amber. Én meg csak bólogattam. Dave meg akarta fogni a kezem, de én tekintettel Amber-re és elrántottam onnan. Először nem értette, de aztán leesett neki. Megvontam a vállam és rámosolyogtam. Mivel Amber már előre ment utána futottam és mellette sétáltam tovább, Dave meg mögöttünk. Teljesen átéreztem az érzéseit, így próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. Sikerült is! Egy óra sétálgatás után még nevettünk is. Dave csodálkozva nézett minket, de nem akarta megzavarni az "ismerkedést".:)Még vagy két órát sétáltunk fel alá a városban, majd úgy döntöttünk, hogy holnap úgy is suli lesz, akkor még tudunk beszélni. Elköszöntünk tőle, majd Dave-el kettesben sétáltunk tovább a házunk felé. Nemsokára megpillantottunk egy kocsit aminek nem volt meg mind a négy kereke.:) xd Érdeklődve álltam meg, de Dave maga után húzott. Nem értettem miért, de aztán megláttam, hogy abból a "három kerekes kocsiból" kiszállt Greg. Teljesen lefagytam, majd Dave mögé bújtam, hogy ne vegyen észre, de már késő volt. Gúnyos mosollyal az arcán jött oda hozzánk és "üdvözölt" minket hatalmas karcsapássokkal. Dave összeráncolt homlokkal nézte a közeledő fiút. Mikor odaért hozzánk úgy fordult, hogy engem is lásson. 
-Szia Melanie. Hogy vagy? Kezdett el velem beszélgetni, mint ha Dave nem is lenne itt. Teljesen elborított a düh. Még képes így beszélni velem, mikor nemrég rám mászott é még régebben cserbenhagyott, pedig én azt hittem barátok vagyunk. Itt betelt a pohár!!! 
-Miért is érdekel ez téged??! Egyáltalán, hogy van képed ide jönni és ilyeneket kérdezni tőlem. Álltam el Dave védelmező teste mögül. -Tudod mi vagy te? Egy undorító, szánalmas és hátborzongató....., még embernek sem tudlak mondani. Ordibáltam a képébe. 
-Nyugi Melanie! Ne mondj olyat amit nem gondolsz komolyan. Én mindig is szerettelek téged. Simította meg az arcomat az érdes kezével. Én azonnal elrántottam a fejem, de mikor ezt kimondta láttam, hogy Dave ökölbe szorítja a kezét és közel volt ahhoz, hogy megüsse. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd még egy lépéssel közelebb léptem hozzá. Összeszükült szemekkel néztem rá, majd újra folytattam.
-Ha te lennél ez utolsó ember is a Földön, én akkor sem szeretnélek. Szánalma vagy! Mosolyodtam el gúnyosan. Itt szerintem nála is betelt a pohár, mert már emelte a kezét, hogy megüssön. Dave elém állt és egy jól célzott ütéssel a földre kényszerítette Greg-et. Elképedtem, majd már csak annyit vettem észre, hogy Greg felpattan és vissza akarta adni az előző találatot, de célt tévesztett és engem talált el. A hirtelen ért ütéstől összecsuklottam és a földre ültem. Dave ekkor elvesztette az eszét és nekiugrott Greg-nek. A verekedés látványára hangosan felsikítottam. Akik eddig a kocsit próbálták megjavítani, azok most odatömörültek és néhányan szétszedték a két verekedő fiút. Megkarcolt arccal állt meg mellettem Dave. Gyorsan elővettem egy zsepit és letöröltem a vért az arcáról. Tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek a "kis" verekedésnek. Az egyik szerelő hívta a rendőrséget. Míg ki nem érkeztek, addig ott maradt velünk néhány férfi, hogy nehogy újra egymásnak ugorjanak a fiúk. Pár percen belül meg is érkeztek a rendőrök. Két kocsival jöttek. 
-Jó napot kívánok! Önök a bajkeverők? Néztek hármunkra. 
-Igen vagyis Melanie nem tehetett az egészről. Mi ugrottunk egymásnak. Mentett ki az egészből Dave.:) 
-Értem! De akkor is muszáj bevinni Őt is, mert lehet, hogy tőle többet megtudunk a verekedés okaiból. 
-És ha Ő nem vett részt a dulakodásban akkor miért sebes az arca? Kérdezte egy másik rendőr. 
-Az meg az én hibám. Véletlenül ütöttem meg, mikor őt akartam. Mondta komoran és Dave felé biccentett. 
-Rendben van. Látom mind a kettejüknek sokat jelet ez a kis hölgy. Fordult a fiúk fele mosolyogva. Hát azért ez elég túlzás volt. Azonnal le is sütöttem a szemem.
-A többit, majd megbeszéljük a kapitányságon. Most pedig fáradjanak be a kocsiba. Vezetett be a járműbe. Én és Dave egy kocsiba szálltunk, Greg pedig a másikba. Rövid kocsikázás után megérkeztünk a rendőrőrsre. Bevezettek minket az épületbe, majd egy kis időre várnunk kellett. 
Elég sok várakozás után először Dave-t hívták be. Ez elég vészjósló volt, mert így kettesben maradtam a kihalt folyosón Greg-el. A legtávolibb pontra ültem tőle, hogy még véletlenül se tudjon hozzám érni.
-Figyelj Melanie. Én nem akartalak megbántani, de muszáj meghallgatnod. Ült le mellém.

-De én nem akarlak meghallgatni. És kérlek ne szólj többet hozzám! Álltam fel és mentem az ablakhoz. Már elég sötét volt kint és az eső is esni kezdett. Hallottam, hogy Gerg feláll és elindult felém, de megállt és visszafordult. Annak azért örültem, hogy tiszteletben tartja az érzéseimet (most kivételesen!). Egy darabig így álltam a gondolataimba merülve, mikor Dave kijött a teremből és Greg-et hívták be. Azonnal odamentem hozzá és szorosan megöleltem. 
-Minden rendben? Kérdeztem félve. Nagyot sóhajtott, majd válaszra nyitotta a száját. 
-Igen. Azt hiszem. Már csak meg kell várnom Greg beszámolóját is. Mondta fáradtan. Nagyon megsajnáltam őt.
-Gyere üljünk le. Pihenj egy kicsit! Simogattam meg a vállát. -Hidd el jót fog tenni. Mosolyogtam rá bátorítóan. Viszonozta a mosolyom, majd leültünk az egyik padra. Szorosan odabújtam hozzá, Ő mag a vállamra hajtotta a fejét. Párszor megsimogattam, majd adtam neki egy puszit és becsuktam a szemem. Próbáltam mindent kizárni az elmúlt napokból. 
Arra keltem fel, hogy kivágódik az ajtó és három dühös és aggódó szülővel találtuk szembe magunkat. Aggódva Dave-re néztem, de Ő is tehetetlen volt. Ebből nem tudom, hogy mi fog kisülni.......!:/


Meghoztam az új részt!!!! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.;) :) Amint tudom hozom a következő részt. És még annyi, hogy lesznek a továbbiakban olyan részek, amit a saját életemből fogok meríteni. Remélem, hogy jó ötlesz lesz. Majd meglátjuk!!!:D
<3<3<3

Melanie

17. rész: Egyszerűen tökéletes

Mikor másnap felkeltem Dave-t nem találtam sehol. Gondolom már korábban felkelt és elment tusolni vagy reggelizni. Próbáltam hang nélkül közlekedni, de nekem az nem nagyon megy. Mikor beágyaztam megpillantottam a kanapén egy pólót. Volt mellette egy cetli is, hogy nyugodtan vegyem fel azt. Ezen elmosolyodtam, majd belebújtam a rám két számmal nagyobb pólóba. Egy kicsit lógott rajtam, de Dave illata volt. Jó mélyen beszívtam az illatát. Olyan volt, mint ha mellettem lett volna. Halkan kicsoszogtam a folyosóra és lementem a konyhába. Az anyukája ott volt és mikor meglátott boldogan köszöntött.

-Jó reggelt! Jól aludtál? Nem horkolt a kisfiam. Elfértél mellette. Nem volt túl szűk a hely? Bombázott a kérdéseivel.

-Anya! Csak most kelt fel. És én meg nem horkolok. Ért le az emeletről Dave. 

-Jó reggelt. Mosolyogtam rá, majd adtam neki egy puszit. Az anyukája előtt nem akartam megcsókolni. -És jól aludtam, és biztosíthatom, hogy Dave nem horkol. Fordultam vissza Dave anyja felé. 

-Akkor jó. Most viszont gyertek enni, mert kihűl a kávé. Lökdösött be minket a konyhába. Útközben odasúgta Dave, hogy csini vagyok abban a pólóban. Persze rögtön elpirultam.:) 

Reggeli után azt beszéltük meg, hogy elkísér a táncterembe és megnézi, hogy táncolok. Bevallom egy kicsit izgulok, hogy engem fog nézni, de azért örülök is, hogy érdekli Őt. Gyorsan bekaptam az utolsó falatot és indultam is. Előre mentem, mert fel kellett vennem a tánc cuccom. Megbeszéltük, hogy a táncterem előtt talizunk. 

Boldogan rontottam be a házunkba. Anya frászt is kapott, de azért örült nekem. Elmondtam, hogy semmi olyan nem történt tegnap és nagyon rendesek voltak a szülei. A magyarázatom hallatán megnyugodott. De most újra el kellett búcsúznom tőle, mert el fogok késni. Felrohantam a cuccomért, amit még tegnap anya összepakolt nekem -felhívtam, hogy szedje már össze- így nekem már csak le kellett hoznom. 

Az utcán végig rohantam, szegény emberek nem győztek kitérni az utamból.:) Sokkal hamarabb oda értem, mint szoktam. Ez különös.:D Dave már ott volt és mikor meglátott széles mosolyra húzta a száját.

-Azért nem kellet volna így sietni. Én is csak most értem ide. Mondta mikor odaértem hozzá. 

-Ja! De nem csak emiatt siettem. Féltem, hogy elkések. Nyújtottam ki a nyelvem.

-Aha! Értem. De ha csak itt állunk akkor tényleg el fogsz késni. Húzott be az épületbe. Örültem, hogy eljött, de mikor bementünk a terembe eszembe jutott, hogy itt van az az ember aki miatt egy kicsit összekaptunk Dave-el. Ez előbb is eszembe juthatott volna. Hát meglátjuk, hogy mi lesz. 

-Én elmentem átöltözni, addig nyugodtan foglalj helyet, vagy amit szeretnél. Adtam neki egy puszit, majd eltűntem egy öltözőfülkében. Próbáltam sietni, mert nem szerettem volna, ha találkoznának. Fel is öltöztem -elég hamar-, de nem teljesül, amit szerettem volna. Ugyanis beszélgettek, de egyikőjük sem tűnt mérgesnek, vagy ingerültnek. Még nevettek is. Már oda akartam menni, de ekkor a tanár meglátott és boldogan hívott magához. Egy kicsit kedvetlenül -meg akartam tudni, hogy miről beszélnek- de odamentem hozzá és nem mutattam a kedvetlenségem.

-Igen? Mit szeretnél (mindenki tegezi őt)? Erőltettem magamra egy műmosolyt. 

-Nem túl nagy kérés. Csak annyi, hogy jött pár újonc -és mivel te vagy az egyik legjobb táncosom- szeretném ha tartanál nekik egy kis ízelítőt a munkánkból. Abból amit eddig tanultunk.

-Rendben van. Most? Tártam szét a karom.

-Igen, ha lehet. 

-Persze, megyek. Beálltam a terem közepére és megkértem az egyik fiút, hogy kapcsolja be a zenét. Elég hangosan indult, így mindenki felém fordult. Egy kicsit megilletődtem, de muszáj volt elkezdenem, különben mindenki hülyének fog nézni. 

Jó érzés volt táncolni, mert olyankor a ritmus vezeti az egész testem és mint ha egy másik világba kerültem volna. Egyszerűen leírhatatlan egy érzés. Mikor vége lett a számnak megdermedtem egy időre, majd mikor hatalmas tapsvihar és fütyülés lett újra megmozdultam, megköszöntem az éljenzést, majd oda mentem a tanárhoz. 

-Ilyenre tetszett gondolni? Kérdeztem pimaszul.

-Még hogy jó?! Ez egyszerűen eszméletlen volt. Hol tanultál meg ilyen jól táncolni, mert, hogy nem itt az tuti fix. Esett le az álla.

-Hát mikor nem jártam egy darabig ide akkor otthon gyakoroltam, találtam ki új figurákat és sajátítottam el a lépéseket. Magyaráztam meg a "jelenséget".:) 

-Nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád, de ezt a dolgot másnak ne említsd. Súgta oda, majd elment az újoncokhoz. Én meg a két fiúhoz, Dave-hez és Alexhez. Csak mosolyogtak és néha mondtak egymásnak valamit. Mikor pedig oda értem hozzájuk elnevették magukat. 

-Mi olyan vicces. Kérdeztem kellemetlenül. 

-Semmi, csak Alex mesélt rólad pár gyerekkori sztorit. Fordult felém Dave, majd átkarolt. 

-Neee! Alex, hogy lehetsz ilyen?! Olyan gázok azok a történetek. Engem égetsz vele. Siránkoztam. 

-Szerintem aranyosak. Puszilt meg Dave.

-Szerintem is. Meg mondjuk viccesek. 
-Na jó! Le lehet szállni erről a témáról. Mondtam  egy kicsit ingerülten. 
-Oké, csak ne haragudj. Mondta Dave boci szemekkel. 
-Rendben. Forgattam meg a szemeim. 
-Oké! Mehetünk? Kérdezte titokzatosan. 
-Igen, de hova?
-Meglepi! Titkolózott tovább. 
-Jó! De előbb haza kell ugranom átöltözni. 
-Az úgy jó is lenne, mert addig nekem úgy is el kell intéznem pár dolgot a meglepi előtt.
-Rendben. Sziasztok! Köszöntem el tőlük, majd kisétáltam az ajtón. Jó volt egy kis friss levegőt szívni ennyi testmozgás után. Hazamentem, köszöntem anyának, majd felsiettem a szobámba, hogy átöltözhessek. 
Már vagy az egész ruhatáram az ágyamon hevert, de még mindig nem volt meg az igazi. Már anyához is átmentem, de neki sincsenek olyan ruhái ami ebben a pillanatban elnyernék a tetszésem. Segítség kellet. Mégpedig Amy segítsége. Tegnap délelőtt óta úgy sem beszéltem vele. Felhívtam és abban a pillanatban fel is vette. 
-Szia! Te most a kézülék fölött ültél és vártad a hívásom? Kérdeztem nevetve.
-Ja! Amúgy egy fontos hívást várok. 
-Értem. Nekem viszont segítség kell. Dave csinál nekem valami meglepetést és nem tudom, hogy hogyan öltözzek fel. 
-És hova mentek?
-Nem tudom. Amit tudok az az, hogy meglepetés. 
-Ne izgulj, valamit összehozunk. 
Fél óra tanácskozás után megvolt a megfelelő szett. Nagyon szuperül éreztem magam benne. Lementem a nappaliba, hogy kikérjem anya véleményét. Nagyon oda volt meg vissza, hogy az Ő kislánya már teljesen felnőtt. Mondtam neki, hogy mindig is az Ő kislánya leszek, de most sietnem kell, mert már így is késésben vagyok. Becsuktam az ajtót, majd a megbeszélt hely felé igyekeztem. Útközben még minden kirakatban megnéztem magam, hogy hogy nézek ki. Mindent rendben találtam.:) Eddig tök vidám voltam, de még nem tudtam, hogy mit szeretne Dave. De mikor megtudtam nem akartam elhinni. 
Megálltam a járda közepén és csak néztem ki előre a fejemből. Mind a ketten engem néztek és várták a reakcióimat, ami nem volt sok(k).......!:/


Szijjasztok!!! Meghoztam az új részt! Remélem, hogy tetszik és elnyeri az igényeteket/tetszéseteket.;) Amint végzek a másik blogomon az új résszel jövök ide is egy újabbal.:):):)
Addig is csak ajánlani tudom a barátaim blogját amiket kiraktam jobb oldalra. 
<3<3<3

Melanie

16. rész: Ezt nem hittem volna......

Még mindig megdöbbenve és magamba fordulva ültem Dave mellett. Ő meg persze tök boldogan beszélgetett. És még csak azt sem mondja, hogy majd később visszahívja vagy valami. Úgy látszik fontosabb az a hívó, mint én. Nem is érdekel, csak el akartam onnan menni. Meg sem vártam, hogy letegye a telefont, felálltam és elindultam amilyen gyorsan csak tudtam. Hallottam, hogy utánam kiabál, de nem fordultam meg vagy álltam meg. Elfutottam. Mikor hazaértem felrohantam az ideiglenes szobámba és beindítottam a skype-ot. Szerencsémre Zack fent volt. Rögtön rá is írtam, hogy meg tudjam ezt beszélni vele.

Sikeresen két óra hosszát beszélgettünk. Teljesen kitisztult a fejem, mindent világosan láttam. Hála Zack-nek.:) Mikor elköszöntem tőle úgy döntöttem, hogy meg kell próbálnom a lehetetlent. Haza akarok menni anyához. Mindent összepakoltam és írtam egy jó hosszú levelet Amynek. Kiöntöttem a szívem és mindent leírtam neki. Kitűztem az íróasztala feletti tükörre, majd felvettem a kabátom és a cipőm és elindultam a kihalt utcán. Jó volt egy kicsit egyedül lenni és gondolkozni.

Tíz perc múlva ott álltam a házunk előtt és nem mertem becsöngetni. Nem tudtam, hogy mit fog majd anya hozzám szólni vagy, hogy mi lesz a reakciója. De nem is kellett becsöngetnem. Anya kinyitotta az ajtót és mikor meglátott boldogan futott le a lépcsőn és ölelt szorosan magához. Én meg ledobtam a földre a csomagjaimat és visszaöleltem. El is sírtam magam.

-Jajj anya! Sajnálom! Én nem így akartam......!!! Bőgtem el magam.

-Csssstt! Nem a te hibád, én is hibás vagyok. Simította meg a fejem. -Gyere menjünk be és mondj el mindent. Vette fel a cuccaimat és kísért be a házba. 

A nappaliban ültünk és éppen mind a ketten magunk elé bambultunk. Az előbb mondtam el a történetet Dave-ről és a telefonhívásról. Azt is elmondtam, hogy aki hívta az ugyan az a lány volt, mint aki megfenyegetett. Próbált segíteni, de mondta, hogy Ő nem értem a kamaszok gondjait. Ezt meg is értem és nem haragszom, hogy nem tud semmit tenni.

-Kicsim szerintem ezt meg kéne beszélnetek. Azt sem tudod, hogy miért hívta. Lehet, hogy a sulival kapcsolatos.

-Biztos, hogy semmi ilyenről nincs szó. Csak keresztbe akar tenni a boldogságomnak. És sikerült is neki.

-És te hagyod, hogy egy kis ribizli az utadba álljon? Háborodott fel anya. És igaza volt. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen lány az utamba álljon. Beszélnem kell Dave-el.

Felmentem a szobámba, hogy rendbe szedjem magam. Felvettem egy másik ruhát, amit nem sírtam szét. Sikerült olyan rucit választanom ami tükrözte a hangulatomat. Elköszöntem anyutól, aki még mondott pár bátorító szót, majd elindultam a kivilágított utcán (ugyanis már kezdett besötétedni). Az úton próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit fogok, majd mondani neki.
Mikor az utcájukba értem, lelassítottam a tempómat. Eddig lehajtott fejjel mentem, ezért felnéztem, hogy szembenézzek a "félelmemmel". Rossz ötlet volt. Megláttam, hogy kinyílik az ajtó. Azonnal beugrottam az egyik villanyoszlop mögé és onnan követtem az eseményeket. Megpillantottam egy sötét alakot, majd nemsokára egy másikat is. A második ember arcát rögtön felismertem a lámpa fénye alatt. Dave volt az. A másik személy ezer százalék, hogy lány volt., mert hosszú haja volt. Ekkor beugrott minden. Az a csaj!!!:( Leblokkoltam és nem tudtam, hogy mit csináljak. Jobbnak láttam elmenni, mielőtt valamelyik észrevesz. De ekkor az történt amit soha nem akartam.
Fordultam volna vissza, de egy alkoholtól bűzlő ember megfogta a vállam. Próbáltam kiszabadulni, de csak egyre jobban szorított. Ekkor elkapta a karom és befogta a számat, hogy ne tudjak kiabálni. Hirtelen ötlet folyamán megharaptam a kezét, így ő elengedte a szám, én meg tudtam kiabálni.
-Segítség! SEGÍTSÉÉÉG!!!!!!!! Ordítottam már bőgve. Annyira emlékszem az ez után történtekből, hogy Dave fut felénk és ökölbe szorított kézzel pofán veri a hajléktalant. Az azonnal leesik a földre, elengedve engem. Én a félelemtől simán össze estem volna, ha Dave nem kap el. A karjaiba vett és úgy vitt be a házukba. Már alig hallottam valakit, csak beszéd foszlányokat, majd véglegesen minden elsötétült.
Úgy egy óra alvás után ébredtem fel. Dave az ágy szélén ült, nekem háttal. Halkan felültem és hátulról átöleltem. Egy pillanatra megijedt,  majd megfordult és szorosan magához húzott.

-Soha többet nem engedlek el. Súgta oda a fülembe. Nem mondtam semmit -mint általában- csak adtam neki egy puszit.
-Én meg nem kezdek el féltékenykedni ok nélkül. Hajtottam le a fejem bűnbánóan.
-Te féltékeny voltál? De mire? Értetlenkedett.
-Hát arra a lányra......! Motyogtam az orrom alá.
-De miért? Ja!!! Most már értem. A telefonhívás. Figyelj! Nekem Ő még csak barát sem. Csak állandóan zaklat. Ennyi az egész. Akkor is próbáltam lerázni, de ő meg csak mondta és mondta.
-És most este? Néztem bele a szemébe.
-Most este meg szó nélkül felkeresett, hogy milyen hülye vagyok, hogy veled járok és bepróbálkozott nálam. Nem túl sok sikerrel, mert nekem te vagy az esetem. Hajolt oda hozzám és megcsókolt. Annyira boldog voltam, hogy nem volt igazam. Annyira szeretem Őt, és mostantól ezer százalékosan megbízom benne.
Hazatelefonáltam anyának, hogy itt maradok Dave-éknél, mert már elég késő van és Dave anyukája nem enged haza ilyenkor. Éppen Dave szobájában voltunk -filmet néztünk- mikor arra lettem figyelmes, hogy az én szerelmem bealudt. Olyan aranyos mikor alszik. Adtam neki egy puszit a szájára, majd bevackoltam magam mellé. Ő még nem alhatott olyan mélyem, mert az egyik karjával átkarolt. Így aludtunk el.Most éreztem először, hogy minden rendben van körülöttem. De azzal a lánnyal a nézeteltéréseinket holnap mindenképp meg szeretném beszélni. De teljesen egyedül. Most viszont örülök, hogy Dave-el lehetek.:) 


Meghoztam az újabb részt! Most próbálom bepótolni azt az elszalasztott időt, mikor nem hoztam új részt. De most iggeeen, és ez a lényeg.;) Remélem, hogy tetszik és nemsokára újra jövök!!!;)
<3<3<3

Melanie

15. rész: Találkozás(ok)...

Kéz a kézben értünk be a suli portájára. A többiek ott vártak minket. Mikor megláttak minket, hogy újra jóban vagyunk kivirul a fejük. Szó szerint úgy néztek ki, minta a töklámpások. Nagyon viccesek voltak. El is nevettem magam rajtuk. Mikor odaértünk hozzájuk egyszerű szemkontaktussal elmondtuk egymásnak Amyvel az örömömet. Mi lányok, mát csak ilyenek vagyunk. Eldöntöttük, hogy kéne valamit csinálni délután, így miután mindenki hazavitte a cuccát (én Amyékhez) találkozunk a kedvenc cukrászdánk előtt.
Amyvel boldogan és beszélgetve vonultunk végig az utcájukon, mikor valaki megszólított hátulról. Gyorsan megpördültem a tengelyem körül, majd megpillantottam annak a lánynak az arcát akitől régen féltettem Dave-t. Nem akartam elhinni, hogy Ő az.
-Te süket vagy?! Már vagy egy órája itt kiabálok utánad, de te még csak arra sem méltatsz, hogy megállsz. Tette csípőre a kezét előttem.
-Bocsánat. Hajtottam le a fejem.
-Biztos ezért szeretett beléd. A szerénységed és gyávaságod miatt. Szánalmas! Nevetett fel gúnyosan és lenézően.
-Most miről beszélsz??! Állt ki mellettem Amy. -Már bocsánat, de Dave Őt választotta és nem téged. És meg is értem, hogy miért. Nézett rajta Amy végig felhúzott szemöldökkel.
-Nehogy azt hidd, hogy te jobb vagy. Te meg Max? Két külön világ. Ez a két kapcsolat -ha lehet annak nevezni- egy hónapig sem fog tartani. Üvöltötte az arcunkba, majd megfordult és elviharzott.
-Ez meg mi volt? Néztünk egymásra döbbenten.
-Engem ugyan nem nagyon érdekel. Vonta meg a vállát Amy, majd rám mosolygott és oldalba bökött. Próbáltam elfelejteni a dolgot, de egy kicsit -kicsit nagyon- megbántott. De mit tudhat Ő a mi kapcsolatunkról?
Mikor megérkeztünk Amyékhez elég nagy meglepetés ért. Anya állt a bejárati ajtó előtt és elég idegesnek tűnt. Először nem akartam oda menni, de Amy magával rángatott.
-Szia Kincsem! Már vagy egy órája várok rád. Jött oda hozzám és próbált megölelni, de én ellöktem magamtól.
-Mit akarsz? Fordultam el tőle, hogy még véletlenül se tudjon a szemembe nézni.
-Szerettelek volna látni, ha már nem vagy hajlandó hazajönni. Mikor ezt meghallottam nem akartam hinni a fülemnek. Mi az, hogy nem vagyok hajlandó haza menni?! Soha többé nem akarom látni őt. Nem mondtam semmit csak berohantam a házba és válaszra sem méltattam. Pár perc múlva Amy is bejött. Én meg csak fel alá járkáltam a lakásba.
-Nem hiszem el, hogy volt mersze idejönni. Ezt nem hiszem el!!! Háborodtam fel teljesen.
-Nyugi! Figyi most eltöltünk egy csodálatos délutánt a barátainkkal utána, majd rágódhatsz ezen a story-n. De addig zárj ki minden lehetséges gondot és foglalkozz a barátoddal. Ölelt meg. Mindig tudja, hogy tud megállítani és jobb kedvre deríteni. Ő a legjobb barátom!!!
-Oké! Rendben, igazad van. És köszönöm. Öleltem meg most én.
-Ez csak természetes! Viszont gyorsan öltözzünk át, mert el fogunk késni. Felszaladtunk a szobánkba, majd feltúrtuk az egész ruhásszekrényt. Nagy nehezen sikerült egymásra megfelelő ruhát találni. Mivel tavasz van és már elég jó az idő, merészkedtünk rövidebb és lengébb ruhákat felvenni.

Amy ruhája                                    Én ruhám

Mikor kisminkeltük egymást és megcsináltuk egymás haját még egy utolsó pillantás a tükörbe és indulhattunk is. Vittem magammal a fényképezőgépemet, hogy megörökíthessem ezt a napot.:)
Az odavezető út felénél aztán újra az eszembe jutott az a lány beszólása. Próbáltam elfelejteni, de amikor Dave is az eszembe jut akkor Ő is. Tudom, hogy ez nem jó dolog, de nem tehetek róla. Pár perc múlva felismertük a fiúkat a cukrászda előtt. Boldogan odasiettünk hozzájuk és "üdvözöltük" egymást. Mikor ezzel megvoltunk megbeszéltük, hogy sétálunk és ha azt megunjuk akkor visszajövünk ide és megeszünk egy szelet sütit. Kéz a kézben indultunk el a park felé. Ez már egy jól bevált hely a négyünk számára. Itt megbeszéltük, hogy különválunk és majd értesítjük egymást, hogy mikor találkozzunk ismét. Mi Dave-el a fás rész felé vettük az irányt. Mindig is szerettem mikor a nap fénye átszűrődik a falevelek közözz. Az szerintem olyan hangulatos. Sétáltunk egy darabig és beszélgettünk, de megkértem Dave-t, hogy üljünk le valahova. Mentünk még pár lépést, majd egy pad mellé érve kisajátítottuk magunknak.:) Leültünk egymással szembe, majd folytattuk a beszélgetést ahol abbahagytuk.
-Megnézhetem? Forgattam a kezeim közt a pénztárcáját.
-Felőlem. Vonta meg a vállát. Persze nem a pénzére voltam kíváncsi, hanem a személyiére vagy a diákigazolványára. Vagyis a képre ami rajta volt. Mikor kinyitottam tátva maradt a szám. Ugyan olyan helyes és cuki volt kiskorában, mint most. Csak akkor ugye kicsiben.:)Nem értette, hogy min csodálkozom, ezért kivette a kezemből és megnézte. Összeráncolta a szemöldökét és kérdőn nézett rám. Megráztam a fejem és visszakértem az igazolványt.
-De csak akkor, ha én is megnézhetem a tiédet. Mondta mosolyogva.
-NEM!!! Ki van zárva! Borzalom. Ráztam hevesen a fejem.
-De ugye tudod, hogy most még kíváncsibb lettem. Nevetett fel.
-Hülye! Böktem oldalba., majd elnevettem magam. -Tessék, ha ennyire szeretnéd, csak ne tegyél megjegyzést.Kérleltem és óvatosan átnyújtottam neki a pénztárcámat. Kivette a diákomat, megnézte a képet, majd szó nélkül vissza is rakta. Hitetlenkedve néztem rá.
-Mi az? Kérdezte sunyi mosollyal. 
-Nem teszel megjegyzést a képre?
-Megkértél, hogy ne tegyek, így nem teszek. Magyarázta meg diplomatikusan. -De azt hozzá kell tennem, hogy nagyon más vagy most, de jó értelemben. Nevette el magát. Végre! Már azt hittem, hogy tényleg ennyire tűrhető volt a fejem, mert én is tudom, hogy azon a képen borzalmasan néztem ki. 
Egy darabig még a kis kori emlékeinkről beszélgettünk, majd megint eszembe jutott a délelőtti dolog és rögtön lefagyott a mosoly az arcomról. Ezt Dave is észrevette és rá is kérdezett.
-Mi a gond?
-Semmi! Ráztam meg a fejem.
-Ugye tudod, hogy én vagyok a barátod és nekem mindent elmondhatsz? Nézett mélyen a szemembe. 
-Hát jó! Szóval az volt, hogy.........! De ekkor megcsörrent Dave telefonja.
-Bocs. Mondta és előhalászta a zsebéből a készüléket. Amit a kijelzőn láttam még a legrosszabb álmaimban sem akartam átélni. Abban a percben teljesen lefagytam. Soha nem akartam, hogy ez történjen.........!!!:(


Meghoztam az új részt!!!!!!:) És ezer bocsánat, hogy késtem és, hogy elhanyagoltam a blogot!!! Soha, de soha többet nem fog ilyen előfordulni! ÍGÉREM!!!!!!!!:) Nemsokára tényleg jövök a következő résszel!;)

Melanie

14. rész: Magyarázat

Könnyű féltékenynek lenni valamire, amiben nem lehet részünk.

 Ekkor elkezdett csörögni a telefonom. "Dave" olvastam le a kijelzőről.

-A francba! Gyorsan ki kell találnom valami. -Halló! Szóltam bele a telefonba nyugodtan.

-Szia! Nem zavarlak? Kérdezte barátságosan. Elég fura is volt.

-Nem. Mondjad csak. Mondtam higgadtan.

-Semmi különös, csak szerettem volna hallani a hangod.

-Ennyi? Döbbentem meg.

-Mér'? Mást is kéne kérdeznem? Mondta enyhe cinikussággal a hangjában.

-Nem! Csak azt hittem, hogy baj van.Mondtam bizonytalanul.
-Hát mégis csak lenne valami. Ingott meg Ő is.
-Miről lenne szó? Kérdeztem félve.
-Tudom, hogy tudod, hogy miről van szó. Otthagytam neked egy levelet, hogy majd gyere ki a parkba. Meg is kaphattad, mert eljöttél. Pár percet késtem a forgalom miatt. Én láttalak téged, de te nem. Ekkor egy idősebb fiú magával vitt téged. Még utánad is szóltam, de nem nem hallottál meg. Nem zavar, hogy egy másik fiúval voltál, de az igen, ha már egyszer eljöttél, a szemembe mondhattad volna, hogy nem volt kedved találkozni velem. Tett szemrehányást, de éreztem a hangján, hogy szomorú.
-Én nem...! De ekkor letette a telefont. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam haragban lenni vele, és végképp nem akartam szakítani vele. Amilyen gyorsan csak tudtam hazamentem, majd minden lehetséges módom próbáltam elérni őt. Nem adott ki életjelet.
Tanulni képtelen voltam a történtek miatt, de nem is érdekelt. Nem adtam fel! Próbáltam elérni. Aztán olyan kilenc fele meguntam és kikapcsoltam a gépem. Ha Őt ennyire nem érdekli az igazság, én nem fogom törni magam azon, hogy megtudja mi is történt valójában. Majd megkérdezi, ha csak egy kicsit is érdekli. Bevágtam a durcit és duzzogva aludtam el.
Másnap reggel boldogan ébredtem fel, de aztán újra a valóságba csöppentem bele. Eszembe jutott, hogy nem teljesen vagyok jóban Dave-el. De nem érdekelt. De nagyon is érdekelt!!! De mit tudok tenni, ha nem hajlandó beszélni velem? Még suli előtt beszélnem kell Amyvel. Gyorsan megreggeliztem és felöltöztem. Most sikerült hamar kiválasztanom a megfelelő ruhát. Elköszöntem a szüleimtől és rohantam a segítséghez. Nemsokára megérkeztem, majd rászálltam a csengőre. Addig nyomtam amíg valaki ki nem nyitotta. Pár perc múlva egy álmos és mérges szülővel találtam szemben magam. Elnézést kértem, majd felrohantam Amy szobájába. Szerencsémre még készülődött így elmondhattam neki a gondomat.
Miután megtudta az egész story-t bambán ültünk mind a ketten az ágyán.
-Szerinted?! Fordultam felé, némi hallgatás után.
-Szerintem, hagyd egy darabig békén, amíg el nem kezdesz hiányozni neki. Húzta gúnyos mosolyra a száját. Nem mondtam semmit, csak hevesen bólogattam. Majd meglátjuk meddig bírja.
Ezóta a reggeli beszélgetés óta eltelt egy hét és fél. De még jelét sem láttuk annak, hogy érdekelné a magyarázkodásom. Ma az iskolában a második szünetben Max sietett felén egy levéllel a kezében. Mikor odaért hozzánk a kezembe nyomta, de meg sem várva a reakciómat, már el is húzott. Elolvastam a nekem szánt levelet, majd döbbenve bambultam előre. Amy kikapta a kezemből a papírt és Ő is gyorsan elolvasta.
-Muszáj elmenned!
-De ha Ő sem szeretne velem beszélni? Fontam össze a karjaimat magam előtt.
-Egy próbát megér! De most siessünk, mert el fogunk késni. Húzott maga után.

*Órák után a suli udvarán*

Izgulva és félve mentem a "megbeszélt" helyre. Dave már ott volt és mikor észrevett izgulni kezdett.

-Szeretnél velem beszélni? Értem oda hozzá.

-És te?! Kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. Valami itt nincs rendben. Nem úgy volt, hogy Ő szeretne velem beszélni...?! Max!!! Ezt még megkeserüli!!! Egy darabig egymás mellett álltunk csendben. Rám tört az az érzés, hogy tudnia kell az igazságot. 

-Figyelj! -fordultam felé- Tudom, hogy nem akarsz meghallgatni, de én mégis elmondom. Nem azért mentem el, hogy aztán megbántsalak. Én tényleg szerettem volna veled találkozni, de jött egy ki probléma.

-Figyi! Ez engem nem érdekel. Szakított félbe.

-Pedig most meg fogsz hallgatni. Szóval mikor vártalak, a volt osztálytársaim felismertek és odajöttek hozzám. Nem akartam, hogy rám másszanak, de nem tudtam mit tenni. Ekkor az a bizonyos fiú megmentett, és felajánlotta, hogy elvisz. Én a félelemtől teljesen elfelejtettem, hogy téged vártalak. A fiú ekkor elvitt a táncterembe ahol próbálni szoktunk. Már a kezdetektől ismerős volt nekem, de először nem ismertem fel. Ezek után -mellékesen- újra fogok táncolni, hála neki. Persze a végén rájöttem, hogy ki Ő. Egy régi, kedves barátom, akivel évek óta együtt táncoltam, de aztán Ő egy ideig abbahagyta. Az évek során nagyon megváltozott, így fel sem ismertem. És még mielőtt elkezdenél féltékenykedni nem több barátnál. Fejeztem be a magyarázkodást. Egy darabig csak hallgatott, majd felém fordult. Magához húzott és óvatosan megcsókolt. Azonnal visszacsókoltam. Mikor elengedtük egymást odahajolt hozzám és ezt súgta a fülembe: "Sajnálom!" Megráztam a fejem, majd adtam egy puszit az arcára.

-Felejtsük el. Mosolyogtam rá.

-Benne vagyok. Mosolygott vissza, majd szorosan magához ölelt. Odabújtam hozzá, és mélyen beszívtam az illatát. Soha nem akartam Őt elengedni. 

-Elmondjuk a többieknek, vagy színleljünk haragot. Kérdeztem nevetve.

-Jó lenne cukkolni Őket egy kicsit. Gondolkodott el a dolgon.

-Inkább menjünk...! Indultam el. Utánam futott és rákulcsolta a kezét az enyémre. Rámosolyogtam, majd sétálás közben megöleltem. Olyan jó érzés újra magam mellett tudnom Őt.

Annyira szeretem!!!!!!<3

Meghoztam az új részt! Egy kicsit rövid lett é késve is hoztam, de ezt légyszi nézzétek el nekem. Ilyen többen nem fordul elő!;) Amilyen gyorsan csak tudom, jelentkezem!!!:)

<3<3<3

Melanie

13. rész: A szerelem határtalan♥

-Ugye nem zavarok...?! Nyitott be teljesen apa.

-Nem. Mondtam mérgesen.

-Kicsim! Tudom, hogy ez most megráz téged, de meg kell értened, hogy nem lett volna jó tovább hazugságban élni. Mind a ketten rájöttünk, hogy ez csak tönkretenné a barátságunkat.

-Nem érdekel. Azt sem tudom, hogy miről beszélsz. Fordultam el tőle.

-Ne csináld ezt! Egyszer úgy is el kell fogadnod a döntésünket.

-Akkor az soha lesz...! Gördült le egy könnycsepp az arcomon.

-Kicsim...!!!Nem lehetsz ennyire önfejű. Meg kell értened, hogy ez nekünk sem jó.......!

-Befognád?!! Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra. Pattantam ki az ágyból és félrelökve apát kiviharzottam a szobából. Anya, Amy, Dave és Max ott vártak kint a szoba előtt. Rájuk sem néztem, egyenesen a bejárat felé vettem az irányt. Már majdnem kint voltam, mikor egy kéz megragadott és visszarántott. Dave karjai közt találtam magam. Nem próbáltam meg elmenekülni, nem is kapálóztam. Belefúrtam a fejem a vállába és csak zokogtam, Ő pedig simogatta a fejem. Szerintem öt percig így állhattunk. Szerencsére apa és anya nem rontották el a szép pillanatot.

Dave visszakísért a szobába, majd átöltöztem. Anya és apa már elmentek így gond nélkül tudtam kimenni az épületből. Mivel még egyikünk sem tud vezetni, ezért hívtunk egy taxit, és egyenesen Amyék háza felé vettük az irányt. Amy megengedte, hogy egy darabig náluk lakhassam. Soha többet nem akarok hazamenni! A ház előtt kiszálltunk, kifizettük a taxit, majd a fiúk segítettek behurcolni a cuccaimat. Éppen nem voltak otthon Amy szülei, így még egy kicsit tudtak maradni a fiúk. Tévét néztünk, popcornt ettünk, beszélgettünk és persze sokat röhögtünk. Nem hittem volna, hogy ilyen trauma után lesz kedvem röhögni. Kellemes csalódás volt a számomra. Amy szülei csak nem akartak hazajönni, így a fiúk beszéltek a szüleikkel, hogy csak estefelé mennek haza. Már elég fáradt voltam, így odabújtam David mellé a kanapén. A vállára hajtottam a fejem, Ő meg átölelt. Mi így néztük a tévét.:)

Nem tudom, hogy meddig sikerült ébren maradnom, de kettő körül, mikor felkeltem még mindig Dave karjaiban voltam. Úgy tűnt Ők is itt maradtak. Mikor megláttam, hogy alszik elmosolyodtam és adtam az arcára egy puszit. Erre Ő felkelt, elmosolyodott, majd megcsókolt.

Másnap reggel mikor felkeltem nem találtam sehol a többieket. Mintha a föld nyelte volna el őket. Aztán a hűtőn találtam egy cetlit.

"Jó reggelt! <3 A reggelit a hűtőben találod. Ha megreggeliztél öltözz fel valamim kényelmesbe és gyere a parkba a szökőkúthoz. Várni foglak!!!<3<3<3    D."

Nagyon izgatott lettem, így sietni kezdtem. Gyorsan megreggeliztem (azt hozzá kell tennem, hogy ennél még nem ettem finomabbat!), majd kiválasztottam a ruhámat.

Remélem, hogy ez meg fog felelni: 

A hajamat gyorsan összefogtam, majd kiviharzottam az ajtón, és gyors tempóban a park felé vettem az irányt. Útközben megnéztem, hogy nem e hagytam otthon valami. szerencsémre megvolt a pénztárcám. A park bejáratánál aztán lassítottam a tempómon. Egyre jobban kezdtem izgulni. Megpillantottam a szökőkutat, de senkit sem láttam ott. Leültem a szélére és csak vártam. Ekkor valami iszonyatos történt. Nem kellett volna eljönnöm...! Felém tartott Greg, Mark és Alice. A félelemtől mozdulni sem bírtam. Már messziről láttam a gúnyos mosolyukat.

-Kit látnak szemeim! Csak nem a kis bajkeverő Melanie-t?! Nevetett fel gúnyosan Mark.

-De azt meg  kell hagyni, hogy milyen jó csaj lett belőle. Nézett végig Greg rajtam.

-Na mi van? Leharapta a cica a nyelved? Nevette fel sipító hangon Alice.

-Menjünk el valahova bulizni. Karolt belém Greg.

-Szállj le rólam. Ráztam le magamról.

-Te nekem nem parancsolsz szorította meg a kezem. Egyre közelebb hajolt. Ekkor valaki megbökte a hátát. Bambán megfordult. Hirtelen a földre zuhant, ugyanis egy magas és helyes fiú ököllel kiütötte. Lesokkolódva álltam egy helyben. A fiú megragadta a karom és magával húzott. A park előtt beszálltam a kocsijába, majd elhajtottunk. Egész úton őt figyeltem.
Olyan ismerős volt, de nem tudom, hogy honnan. Nemsokára megálltunk a táncterem előtt (ahol mindig gyakorlom a hip hop-ott).

-Kiszállsz? Kérdezte mosolyogva.

-Ühüm! Bólintottam egy kicsit. Kiszálltunk és a bejárathoz mentünk. Ott megmondtuk a nevünket, majd a próbaterem felé vettük az irányt. Még mindig őt néztem, de nem tudtam eldönteni, hogy ki is ő. Pedig tuti, hogy láttam már valahol.A folyosón csak a lépésünk hallatszott. Elég kínos volt a csend. Meg kellett kérdeznem, hogy ki is Ő.
-Bocsánat, hogy udvariatlan leszek, de nem tudom, hogy ki vagy és hát...!
-Semmi baj! Alex Holloway vagyok. Nyújtotta a kezét.
-Én meg Melanie Lovell. Fogtam vele kezet.
-Most már megismersz? Nézett rám kérdőn. Elég hülyén éreztem magam, mert még mindig nem ismertem fel. Ezt ő is észrevett és elmosolyodott.
-Annyit segítek, hogy...! Súgott valamit a fülembe. Ledermedve pillantottam rá, majd felocsúdva a döbbenetből a nyakába ugrottam.
-Sajnálom, sajnálom, sajnálom....!!!! Annyira szégyenlem magam. Olyan régen nem találkoztunk már. Teljesen megváltoztál. Mit csináltál, és hol voltál eddig? Bombáztam a kérdéseimmel. Ezen elnevette magát.
-Mindent elmesélek, de előbb pakoljunk le. Nyitotta ki nekem az ajtót. A tánctársaim már bent voltak a teremben, és mind minket vártak. Boldogan köszöntöttek engem, mert már három hónapja nem találkoztam velük. A tánctanárom is nagyon hiányzott már.
-Nagyon örülök, hogy újra itt vagy köreinkben. Ölelt szorosan magához Mary tanárnő. Én is boldogan öleltem vissza.
-Én is örülök, hogy újra láthatom önöket, és ugye nem gond ha vissza szeretnék jönni? Néztem körbe kérdőn. Mindenki mosolyogva rázta a fejét. Annyira szeretem ezt a tánccsoportot!:) Nemsokára el is kezdtük az edzést. Az elején fura volt újra együtt táncolni, de a végére egészen jól belerázódtam. Csak az volt a gond, hogy nagyon hiányérzetem volt, de nem tudom, hogy miért. Mikor vége lett az edzésnek elkezdtem összepakolni. Még a tanárom odajött még egyszer, hogy megköszönje, hogy újra visszajöttem a csoportba. Én is megköszöntem, hogy visszafogadtak. Alextől is elköszöntem, majd a bejárat felé vettem az irányt. Ekkor elkezdett csörögni a telefonom. "Dave" olvastam le a kijelzőről.
-A francba! Most már tudtam, hogy miért volt hiányérzetem. Vele kellett volna találkoznom a parkban. Ezt nem tudom, hogy fogom neki megmagyarázni...!!! Gyorsan ki kell találnom valami.:(


Sziasztok! Meghoztam az új részt! A címe, nem az egész részre igaz, de még fognak alakulni a dolgok...!:) Remélem, hogy sikerült izgalmasra írnom? Amilyen gyorsan csak tudom, hozom a következő részt...!!!;) :D
<3<3<3

Melanie

12. rész: A hír

Mikor reggel felkeltem semmilyen zajt nem hallottam. Gondoltam már mindenki eszik. De Amy még mindig aludt mellettem. Biztos sokáig volt kint tegnap este. Nagy nehezen kimásztam a sátorból, és a tábortűz felé vettem az irányt. Senkit sem találtam ott. Ezek szerint elég korán kelhettem fel. Gyorsan felvettem egy kicsit melegebb ruhát és úgy döntöttem, hogy amíg nem kelnek fel, elmegyek sétálni. Úgyis rám fér már a mozgás. Ugyan arra vettem az irányt, mint mikor Amyvel jöttünk az első nap. De most jó messziről elkerültem a szakadékot.:) Már vagy egy órája sétáltam, így jobbnak láttam visszafordulni. Nem nagyon volt kedvem most senkivel sem beszélgetni, de éhes voltam, és a hasam győzött. Még így is elég korán visszaértem. Zack szerencsémre már fent volt, így odamentem hozzá. Leültem egy farönkre és felé fordultam.

-Jó reggelt! Hogy aludtál? Kérdeztem boldogan. Nem olyan válaszra számítottam, mint amilyet kaptam.

-Sehogy! Már korán reggel lefárasztasz? Mért nem tudják az embert békén hagyni?! Állt fel, és indult meg a sátra felé. Tágra nyílt szemekkel néztem a távolodó alakot. Nem hittem a fülemnek. Mivel bánthattam meg. Ez az eset már reggelről elvette a jókedvemet. Pedig ez még csak reggel történt. A reggelinél sem szóltam senkihez. Teljesen magam alatt voltam Zack miatt. Nem tudtam rájönni, hogy mi a baja. De legalább nem csak velem volt bunkó.

Ma van a határideje a bemutatóknak. Még egyszer-kétszer el szerettük volna próbálni a fellépés előtt. Már én is megbarátkoztam a saját hangommal.:) Max is azt mondta, hogy nagyon tehetséges vagyok. Most, hogy jobban szemügyre vettem Max-et teljesen másik ember volt előttem. Életvidám, mosolygós és ragyogó fiú ült velem szemben. Nem tudtam ezt mire vélni, így rákérdeztem.

-Mi történt veled tegnap?

-Semmi. Miért? Mosolygott rám.

-Csak úgy. Olyan életvidám és boldog vagy. Mit csináltál a régi Max-el. Bár nekem ez sokkal jobban tetszik. Mosolyogtam vissza.

-Megtaláltam az életem hiányzó láncszemét. Kalandozott el teljesen. Ezt még jobban nem tudtam mire vélni, így inkább hagytam a dolgot. Mikor befejeztük a gyakorlást a sátrunk felé vettem az irányt. Az út közben elkezdett csörögni a telefonom. Gyorsan besiettem a sátorba, és meglepve néztem a kijelzőt. "Anya hív!" olvastam le. Felvettem a telefont és kérdő hangon beleszóltam.

-Halló!

-Szia kincsem! Te vagy az?

-Igen én vagyok. Mit szeretnél? Kérdeztem rá kertelés nélkül.

-Valamit meg kell beszélnem veled. Komolyodott meg a hangja.

-Miről lenne szó? Ekkor még nem sejtettem semmit.

-Ne ijedj meg. Ez apáddal a közös döntésünk volt.

-Úr isten! Miről van szó? Ugye nem költözünk el? Ijedtem meg teljesen.

-Nem. Vagyis nem költözünk el mindannyian. Ugyanis apád elköltözik.

-MI??! De hát...!

-Kicsim nyugodj meg! Tudom, hogy ezt most nem tudod feldolgozni, de muszáj lesz. Apád és én már elég régóta veszekedünk. Rájöttünk, hogy nem illünk egymáshoz. Azt is megbeszéltük, hogy jogodban áll dönteni arról, hogy kivel szeretnél élni.

-DE HÁT ÉN MIND A KETTŐTÖKKEL...!!! Hogy tehettétek ezt velem. UTÁLLAK!!! Ordítottam magamból kikelve. Már nem számított. A könnyek meg csak úgy ömlöttek a szememből. Hogy lehettek erre képesek?!

-Kicsim! Drágám ott vagy még...??! Kérdezte anya aggódó hangon. Nem válaszoltam. Egy darabig hallgattam, majd kinyomtam. Ekkor Amy bejött a sátorba. Nem akartam, hogy meglásson ezért (szegényt) fellökve kiviharzottam a sátorból.

-MELANIE!!! Melanie...! Kiabált utánam. Vissza se néztem, csak mentem előre, nem is figyelve az utat. Emiatt bele is ütköztem Zack-be.

-Bocsi! Mondtam szipogva. Már kerültem volna ki őt, mikor a kezemnél fogva visszarántott és felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

-Melanie! Te sírsz! Mi a baj? Ijedt meg. Csak hevesen kezdtem rázni a fejem. Kirántottam a kezem az övéből és az erdő felé vettem az irányt. Ő is utánam kiabált, de már mindent kizártam a fejemből. Arra lettem figyelmes, hogy megint ott állok, ahol két nappal ezelőtt. A szakadéknál. Leültem a peremére, a lábamat pedig lelógattam a levegőbe. Így ültem egy darabig, majd hirtelen felálltam, és az erdőben lévő folyó felé vettem az irányt. Mikor odaértem leültem a fűbe, és a vízen megcsillanó napsugarakat néztem. Azon járt a fejem, hogy mi lesz velem, ha a szüleim elválnak. Még csak belegondolni sem mertem. Ha ők nincsenek együtt, nem élhetek egyszerre mind a kettejükkel, akkor mi értelme az életemnek. Akkor teljesen fölösleges élnem. Ez a gondolkodásom (ami utólag elég rossz ötlet volt) odáig fajult, hogy újra visszamentem a szakadékhoz. A szélénél megálltam és a mélységbe bámultam. Egy darabig így álltam. Nemsokára a bőgés is rám tört. Már nagyon szédültem. Pár perc múlva hangokat hallottam, majd a hangok gazdáját is megpillantottam. Amyt, Zack-et, Dave-t és Max-et. Mikor ők is észrevettek ledermedve/ijedten néztek engem. Megfordultam és tettem pár lépést feléjük. Ők is ugyan így tettek. Ekkor a tudatomon kívül elkezdtem hátrálni tőlük (gondolom megijedtem). Ez nem volt jó ötlet. Elértem a szakadék szélét (de én ezt nem tudtam), és még léptem volna. Ezt Dave látta és hozzám rohant. De már késő volt. Leléptem, és a mélységbe zuhantam. Ekkor minden elsötétült.

*Dave szemszöge*

Mikor megláttuk Melanie-t teljesen leblokkoltam. Megijedt tőlünk és hátrálni kezdett a szakadék felé. Tudtam, ha időben nem állítjuk meg akkor le fog zuhanni. Megindultam felé, de már késő volt. Mikor utána kaptam, még időben el tudtam kapni a kezét. Ő elájultan lógott a szakadékban. Max és Zack is odarohantak és segítettek felhúzni. Mikor felhúztuk a karjaimba vettem és megindultam vele a táborhoz. Amy végig mellettem jött, és fogta Melanie kezét. Mikor beértünk odamentünk a legelső tanárhoz akit megláttunk. Ő pedig rögtön hívta a mentőket. Pár perc múlva meg is érkeztek. Felrakták a hordágyra, és mondták, hogy két hozzátartozó beszállhat mellé. Amy azonnal felszállt és mondta, hogy menjek én is. Kérdőn Max-re néztem, ő meg felelősségtudóan bólintott. Gyorsan "beugrottam", és már indulhattunk is. Fél óra múlva megérkeztünk a kórházba. Kivettem Melanie táskájából a telefonját és tárcsáztam az anyukája számát. Harmadik csörgésre fel is vette. Gyorsan elhadartam a helyzetet, majd megmondtam a kórház címét.

*Melanie szemszöge*

Egy fehér szobában találtam magam. Mindenhol fehér köpenyes emberek járkáltak. Megláttam egy ajtót, majd elindultam felé. Mikor kinyitottam és kiléptem rajta zuhanni kezdtem. Az esés közben egy nagy fekete lyukat fedeztem fel. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Mikor elértem felébredtem. Ekkor éles fájdalom nyílalt bele a testembe. Újra eszméletemnél voltam. Körbenéztem a szobában és Dave-t pillantottam meg az egyik széken. Aludt. Olyan aranyos amikor alszik. Felültem az ágyban és véletlenül lelöktem a telefonomat. Erre felkelt. Csodálkozva és boldogan jött oda hozzám. Leült az ágy szélére és szorosan magához ölelt
-Annyira féltem Súgta a fülembe. Ekkor még jobban szorítottam. Soha nem akartam elengedni.
-Mi történt?! Kérdeztem meg mikor rájöttem, hogy azt sem tudom, hogy mi történt velem.
-Semmire sem nem emlékszel? Kérdezte csodálkozva.
-Nem. Ráztam meg a feje (meg is fájdult). Dave belekezdett a történetbe, majd nemsokára megtudtam az egész sztorit. Így már mindenre emlékeztem. Sajnos! Még arra is, amit szerettem volna elfelejteni.:(
-Én most kimegyek. Gondolom szeretnél beszélni a szüleiddel is. Állt fel, és ment az ajtóhoz.
-De, én..., várj!!! De már kiment. Nem nagyon szerettem volna találkozni velük. Pár perccel később valaki óvatosan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált rajta. Egy boldog arcot pillantottam meg. Apa volt az!
A kórházi szobám:

(Dave a kanapén aludt, az ablak alatt)

Meghoztam az új részt!!! Remélem, hogy tetszik!<3 Eredetileg nem így képzeltem el a folytatást, de szerintem így jobban sikerült. Amilyen gyorsan csak tudom (amikor lesz időm) hozom a kövit...!;) <3

<3<3<3

Melanie