12. rész: A hír

Mikor reggel felkeltem semmilyen zajt nem hallottam. Gondoltam már mindenki eszik. De Amy még mindig aludt mellettem. Biztos sokáig volt kint tegnap este. Nagy nehezen kimásztam a sátorból, és a tábortűz felé vettem az irányt. Senkit sem találtam ott. Ezek szerint elég korán kelhettem fel. Gyorsan felvettem egy kicsit melegebb ruhát és úgy döntöttem, hogy amíg nem kelnek fel, elmegyek sétálni. Úgyis rám fér már a mozgás. Ugyan arra vettem az irányt, mint mikor Amyvel jöttünk az első nap. De most jó messziről elkerültem a szakadékot.:) Már vagy egy órája sétáltam, így jobbnak láttam visszafordulni. Nem nagyon volt kedvem most senkivel sem beszélgetni, de éhes voltam, és a hasam győzött. Még így is elég korán visszaértem. Zack szerencsémre már fent volt, így odamentem hozzá. Leültem egy farönkre és felé fordultam.

-Jó reggelt! Hogy aludtál? Kérdeztem boldogan. Nem olyan válaszra számítottam, mint amilyet kaptam.

-Sehogy! Már korán reggel lefárasztasz? Mért nem tudják az embert békén hagyni?! Állt fel, és indult meg a sátra felé. Tágra nyílt szemekkel néztem a távolodó alakot. Nem hittem a fülemnek. Mivel bánthattam meg. Ez az eset már reggelről elvette a jókedvemet. Pedig ez még csak reggel történt. A reggelinél sem szóltam senkihez. Teljesen magam alatt voltam Zack miatt. Nem tudtam rájönni, hogy mi a baja. De legalább nem csak velem volt bunkó.

Ma van a határideje a bemutatóknak. Még egyszer-kétszer el szerettük volna próbálni a fellépés előtt. Már én is megbarátkoztam a saját hangommal.:) Max is azt mondta, hogy nagyon tehetséges vagyok. Most, hogy jobban szemügyre vettem Max-et teljesen másik ember volt előttem. Életvidám, mosolygós és ragyogó fiú ült velem szemben. Nem tudtam ezt mire vélni, így rákérdeztem.

-Mi történt veled tegnap?

-Semmi. Miért? Mosolygott rám.

-Csak úgy. Olyan életvidám és boldog vagy. Mit csináltál a régi Max-el. Bár nekem ez sokkal jobban tetszik. Mosolyogtam vissza.

-Megtaláltam az életem hiányzó láncszemét. Kalandozott el teljesen. Ezt még jobban nem tudtam mire vélni, így inkább hagytam a dolgot. Mikor befejeztük a gyakorlást a sátrunk felé vettem az irányt. Az út közben elkezdett csörögni a telefonom. Gyorsan besiettem a sátorba, és meglepve néztem a kijelzőt. "Anya hív!" olvastam le. Felvettem a telefont és kérdő hangon beleszóltam.

-Halló!

-Szia kincsem! Te vagy az?

-Igen én vagyok. Mit szeretnél? Kérdeztem rá kertelés nélkül.

-Valamit meg kell beszélnem veled. Komolyodott meg a hangja.

-Miről lenne szó? Ekkor még nem sejtettem semmit.

-Ne ijedj meg. Ez apáddal a közös döntésünk volt.

-Úr isten! Miről van szó? Ugye nem költözünk el? Ijedtem meg teljesen.

-Nem. Vagyis nem költözünk el mindannyian. Ugyanis apád elköltözik.

-MI??! De hát...!

-Kicsim nyugodj meg! Tudom, hogy ezt most nem tudod feldolgozni, de muszáj lesz. Apád és én már elég régóta veszekedünk. Rájöttünk, hogy nem illünk egymáshoz. Azt is megbeszéltük, hogy jogodban áll dönteni arról, hogy kivel szeretnél élni.

-DE HÁT ÉN MIND A KETTŐTÖKKEL...!!! Hogy tehettétek ezt velem. UTÁLLAK!!! Ordítottam magamból kikelve. Már nem számított. A könnyek meg csak úgy ömlöttek a szememből. Hogy lehettek erre képesek?!

-Kicsim! Drágám ott vagy még...??! Kérdezte anya aggódó hangon. Nem válaszoltam. Egy darabig hallgattam, majd kinyomtam. Ekkor Amy bejött a sátorba. Nem akartam, hogy meglásson ezért (szegényt) fellökve kiviharzottam a sátorból.

-MELANIE!!! Melanie...! Kiabált utánam. Vissza se néztem, csak mentem előre, nem is figyelve az utat. Emiatt bele is ütköztem Zack-be.

-Bocsi! Mondtam szipogva. Már kerültem volna ki őt, mikor a kezemnél fogva visszarántott és felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

-Melanie! Te sírsz! Mi a baj? Ijedt meg. Csak hevesen kezdtem rázni a fejem. Kirántottam a kezem az övéből és az erdő felé vettem az irányt. Ő is utánam kiabált, de már mindent kizártam a fejemből. Arra lettem figyelmes, hogy megint ott állok, ahol két nappal ezelőtt. A szakadéknál. Leültem a peremére, a lábamat pedig lelógattam a levegőbe. Így ültem egy darabig, majd hirtelen felálltam, és az erdőben lévő folyó felé vettem az irányt. Mikor odaértem leültem a fűbe, és a vízen megcsillanó napsugarakat néztem. Azon járt a fejem, hogy mi lesz velem, ha a szüleim elválnak. Még csak belegondolni sem mertem. Ha ők nincsenek együtt, nem élhetek egyszerre mind a kettejükkel, akkor mi értelme az életemnek. Akkor teljesen fölösleges élnem. Ez a gondolkodásom (ami utólag elég rossz ötlet volt) odáig fajult, hogy újra visszamentem a szakadékhoz. A szélénél megálltam és a mélységbe bámultam. Egy darabig így álltam. Nemsokára a bőgés is rám tört. Már nagyon szédültem. Pár perc múlva hangokat hallottam, majd a hangok gazdáját is megpillantottam. Amyt, Zack-et, Dave-t és Max-et. Mikor ők is észrevettek ledermedve/ijedten néztek engem. Megfordultam és tettem pár lépést feléjük. Ők is ugyan így tettek. Ekkor a tudatomon kívül elkezdtem hátrálni tőlük (gondolom megijedtem). Ez nem volt jó ötlet. Elértem a szakadék szélét (de én ezt nem tudtam), és még léptem volna. Ezt Dave látta és hozzám rohant. De már késő volt. Leléptem, és a mélységbe zuhantam. Ekkor minden elsötétült.

*Dave szemszöge*

Mikor megláttuk Melanie-t teljesen leblokkoltam. Megijedt tőlünk és hátrálni kezdett a szakadék felé. Tudtam, ha időben nem állítjuk meg akkor le fog zuhanni. Megindultam felé, de már késő volt. Mikor utána kaptam, még időben el tudtam kapni a kezét. Ő elájultan lógott a szakadékban. Max és Zack is odarohantak és segítettek felhúzni. Mikor felhúztuk a karjaimba vettem és megindultam vele a táborhoz. Amy végig mellettem jött, és fogta Melanie kezét. Mikor beértünk odamentünk a legelső tanárhoz akit megláttunk. Ő pedig rögtön hívta a mentőket. Pár perc múlva meg is érkeztek. Felrakták a hordágyra, és mondták, hogy két hozzátartozó beszállhat mellé. Amy azonnal felszállt és mondta, hogy menjek én is. Kérdőn Max-re néztem, ő meg felelősségtudóan bólintott. Gyorsan "beugrottam", és már indulhattunk is. Fél óra múlva megérkeztünk a kórházba. Kivettem Melanie táskájából a telefonját és tárcsáztam az anyukája számát. Harmadik csörgésre fel is vette. Gyorsan elhadartam a helyzetet, majd megmondtam a kórház címét.

*Melanie szemszöge*

Egy fehér szobában találtam magam. Mindenhol fehér köpenyes emberek járkáltak. Megláttam egy ajtót, majd elindultam felé. Mikor kinyitottam és kiléptem rajta zuhanni kezdtem. Az esés közben egy nagy fekete lyukat fedeztem fel. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Mikor elértem felébredtem. Ekkor éles fájdalom nyílalt bele a testembe. Újra eszméletemnél voltam. Körbenéztem a szobában és Dave-t pillantottam meg az egyik széken. Aludt. Olyan aranyos amikor alszik. Felültem az ágyban és véletlenül lelöktem a telefonomat. Erre felkelt. Csodálkozva és boldogan jött oda hozzám. Leült az ágy szélére és szorosan magához ölelt
-Annyira féltem Súgta a fülembe. Ekkor még jobban szorítottam. Soha nem akartam elengedni.
-Mi történt?! Kérdeztem meg mikor rájöttem, hogy azt sem tudom, hogy mi történt velem.
-Semmire sem nem emlékszel? Kérdezte csodálkozva.
-Nem. Ráztam meg a feje (meg is fájdult). Dave belekezdett a történetbe, majd nemsokára megtudtam az egész sztorit. Így már mindenre emlékeztem. Sajnos! Még arra is, amit szerettem volna elfelejteni.:(
-Én most kimegyek. Gondolom szeretnél beszélni a szüleiddel is. Állt fel, és ment az ajtóhoz.
-De, én..., várj!!! De már kiment. Nem nagyon szerettem volna találkozni velük. Pár perccel később valaki óvatosan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált rajta. Egy boldog arcot pillantottam meg. Apa volt az!
A kórházi szobám:

(Dave a kanapén aludt, az ablak alatt)

Meghoztam az új részt!!! Remélem, hogy tetszik!<3 Eredetileg nem így képzeltem el a folytatást, de szerintem így jobban sikerült. Amilyen gyorsan csak tudom (amikor lesz időm) hozom a kövit...!;) <3

<3<3<3

Melanie